Keresztény élet

Ma reggel részt vettünk az iskolai tanévnyitón. A feleségemmel együtt próbáltuk kiszúrni a mieinket a sokszáz gyerek között, és amikor sikerült, integetni nekik, és csinálni egy-két jó fotót emlékbe. És bár ez nyilván az élet természetes része, mégis van a tanévnyitókban valami kegyetlen, mert innentől visszavonhatatlanul igaz, hogy a nyár véget ért, és elkezdődnek a munkásabb, több kötelességgel járó hétköznapok. Ahogy néztem a gyerekek arcát, vegyes érzelmek látszottak rajtuk. Örültek is, hogy találkoznak a társaikkal, sajnálták is, hogy véget ért a nyár, és izgultak is. Annyira szükségük lett volna rá, hogy valaki kedvet csináljon nekik az új tanévhez. Ahogy azonban jöttek a dalok, versek, beszédek, szinte tépték a gyerekek szívét azzal, hogy most bizony vége a mókának, a fagyizásoknak, a szabadságnak. És az egyetlen dolog, amivel vigasztalták őket, hogy sebaj, hamar elmegy ez az év is, és utána újra jön majd a nyár. Sajnáld, hogy véget ért a nyár, várd a következőt, addig pedig bírd ki. Ahogy ott álltam, eszembe jutott egy interjú, amit a héten hallgattam. A kérdező feltette a kérdést a beszélgetőpartnerének, hogy milyen típusú embernek tartja magát, inkább a hideg, vagy a meleg időjárást kedvelőnek. A válasz így szólt: “Én ilyen időjáráshoz öltöző típus vagyok.” Magyarul ez az illető nem arra fókuszált, amit nem tud megváltoztatni, hanem arra, amit meg tud tenni azért, hogy bármilyen időjárás is van, jól tudja érezni magát. Keresztényként mi is beleeshetünk abba a csapdába, hogy kesergünk azon, hogy véget ért egy számunkra kedvesebb időszak, vagy éppen, hogy folyamatosan várunk valamit, ami majd bekövetkezik. De ennél sokkal jobb, ha derűvel vetjük bele magunkat éppen abba, ami előttünk van, úgy, ahogy a Példabeszédek derék asszonyát jellemzi a szerző: “nevetve néz a holnap elé” (Péld 31:25). Nekünk méginkább van okunk erre a hozzáállásra, ugyanis mi hiszünk abban, hogy Isten az életünk minden időszakában munkálkodik. Persze átmegyünk mi is nehézségeken. De óriási biztonságérzetet ad, ha tudjuk, hogy az életünk minden időszaka, akármilyen kihívásokat hoz, egy újabb lehetőség, hogy megtapasztaljuk Isten jelenlétét, szeretetét, vezetését, formálását.

Szöulból, Dél-Kórea fővárosából írok most nektek, ahol egy szolgálati úton vagyok a Lausanne-i Mozgalom nevű missziós szervezettel. Itt fog megrendezésre kerülni jövő szeptemberben a következő világevangelizációs kongresszus, és ennek az előkészületei zajlanak gőzerővel. Azért szeretem ezeket az utakat, mert úgy érzem, ilyenkor Isten mindig egy kicsit “helyre rak”. Hiszen kiszakadok a megszokott környezetemből, és szembesülök azzal, hogy nem csak, hogy senki nem beszéli az anyanyelvemet, de még az országom nevét is kétszer kell elmondanom egy bemutatkozás során, és talán sokszor akkor is csak udvariasságból bólogatnak, valójában talán fogalmuk sincs róla, hogy merre található Magyarország.  Akármerre nézek, felhőkarcolók, építkezések, hihetetlenül fejlett környezet, és csak Szöulban és a vonzáskörzetében 20 millió ember él, Magyarország lakosságának kétszerese. Amikor a legutóbbi utamon hazafelé tartottam, és a metrón utaztam a reptér felé, egyetlen egy nem ázsai arcot sem láttam. Ilyenkor nagyon kicsinek tudom érezni magamat, és ez kényelmetlen, de mégis jót tesz a lelkemnek. (Csináltam is gyorsan egy képet az ablakból.) Az előbb hallgattam vissza a bibliaórát, ami most vasárnap hangzott el a kistarcsai Golgotában. Nemeshegyi Sámuel az 1 Korinthus 6 alapján arról beszélt, hogy milyen különbség volt aközött, ahogy az emberek látták Pál apostolt, és ahogy Isten látta őt. Több ilyen ellentétpárt is leír az a fejezet, de ezek közül az egyik megütötte a fülem: “mint ismeretlenek és jól ismertek.” Pál akkoriban nem számított ismert személynek, de tudta, hogy a láthatatlan világban ismert, Isten ismeri őt. Amikor emberként találkozunk azzal az érzéssel, hogy milyen kicsik, milyen kevesek vagyunk, akkor rögtön ott van mellette a kísértés, hogy valahogy tűnjünk ki, valahogy bizonyítsuk az értékünket. Vagy éppen ellenkezőleg, annyira belesüppedünk a kicsiségünk tudatába, hogy úgy érezzük, nem is számít az életünk.  De az egyensúlyt ezt hozza: ismeretlenek vagyunk, és Isten által mégis jól ismertek. Itt ülök egy szálloda 14. emeletén, egy 20 milliós városban, ahol alig néhány ismerősöm van. De amikor imádkozni kezdek, Istennek ugyanazt a jelenlétét érzem, mint otthon. Ő ismer. És emiatt van teljesen rendben, ha senki más nem.

Sajnos tavaly nem sikerült olyan rendszerességgel emailt küldenem nektek, mint terveztem. De itt az új év, új esély, így jelentkezem az első levelemmel. Gondolkoztam, hogy így az új év elején milyen üzenettel bátoríthatnálak titeket az Istennel való barátságotokban. És arra jutottam, hogy megosztok veletek egy gondolatot, amit két esemény váltott ki bennem az elmúlt hetekben. Akik közelebbről ismertek, tudjátok, hogy nagyon szeretem a jó kávét. Így aztán nagyon örültem, amikor néhány éve felfedeztem, hogy az akkor újonnan megnyitott Anda Cukrászdában mennyire minőségi és finom kávét készítenek. Erről a lelkesedésemről a családom is tud, ezért most karácsonykor az egyik ajándékom is ehhez kapcsolódott. A kislányom, Adél szenteste egy személyes üzenetet tartalmazó borítékot adott át nekem, amiben ez állt: “Kedves Apu! Szeretettel meghívlak az Anda cukrászdába egy kávéra, sütire vagy egy fagyira! Boldog karácsonyt! Szeretettel: Adél” A héten pedig, mikor elmentem az Andába és kikértem a szokásos cappuccinómat, már éppen fizettem volna, amikor megkérdezték, hogy nincs-e nálam a hűségkártyám. Ezen minden kávézásnál lyukaszanak egyet, és a hetedik kávé ingyen van. Megnéztem, nálam volt, és éppen betelt! Így egy ajándék kávéval, és egy jóleső érzéssel sétáltam ki. Milyen jól indul ez az év! Hazaérve elgondolkoztam ezen. A két történet két ajándék kávéról szól. De mégis van köztük különbség. Adél ajándéka teljesen ajándék, ő fogja kifizetni, amikor egy nyári napon elsétálunk majd, és kiülünk a teraszra. A kuponos hetedik kávé is ajándék, és jófejség a cukrászda részéről, viszont ezért valamennyire meg kellett dolgoznom, hiszen kellett előtte hatszor vásárolnom, hogy a hetedik ingyen legyen. És hogy jön ez az Istennel való járásunkhoz? Kísértés lehet, hogy úgy tekintsünk Isten kegyelmére, az örök életre, mint a hűségkártyás kávéra. Amikor betelik a kártyám, úgy indulok el a cukrászdába, hogy úgy gondolom, nekem az jár, hiszen már eleget vásároltam korábban. Az is nagy ajándék lenne Istentől, ha megengedné, hogy megdolgozzunk az üdvösségünkért. De ti is érzitek, hogy valóság ennél még szebb. Isten kegyelme olyan, mint Adél kávéja. A megváltásunkat, az örök életünket teljes egészében Jézus fizette, teljes egészében neki köszönhetjük. Azzal szerzünk örömet neki, ha megköszönjük, és látja rajtunk, hogy már előre várjuk, hogy ott legyünk vele a mennyben, és addig is minden nap örömmel tölt el ez a gondolat.

A családdal minden évben elhatározzuk, hogy idén már nem fogjuk nézni az X-Faktort, aztán mégis azon kapjuk magunkat, hogy de. Igaz, hogy csak az adás utáni napon, az online elérhető, reklámok nélküli változatot, de csak megnézzük. A legtöbb jelentkezőre általában már néhány óra múlva sem emlékszem, viszont mindig vannak versenyzők, akiknek a története valami miatt napok múltán is elgondolkodtat. Idén ilyen volt Beri Zsolt, vagy művésznevén Berry. A 18 éves srácról megtudtuk, hogy gyermekotthonban nevelkedett, miután édesanyja 3 éves korában elhagyta. Egy saját dallal érkezett a válogatóra, amelyet az édesanyjának írt, és azt remélte, hogy a műsor után az anyukája végre felkeresi őket. “A pokolban születtem anya, de nézd meg itt vagyok most, felnőttem” – kezdődik az első verse. “Lehet, hogy nem voltál velem, ha kellett, de tudom, hogy érezted: tiéd a szívem, a lelkem, de tudom, hogy neked ez nem kellett. Miattad merültem, egyre csak mélyebbre.” Aztán később így folytatódik: “Anya mondd meg kérlek, végre, mikor lesz ennek majd vége? Talán elmúlik minden szépen, megbocsátok neked, csak legyél itt kérlek.” Önmagában Berry és a testvére története is megindító. De ami igazán megható, és őszintén szólva kicsit meglepő is volt számomra, az az, hogy annak ellenére, hogy most már felnőtt, sőt, saját elmondása alapján a tesójával együtt sínre került az életük, nem egy végleges elutasítás van benne az anyukája felé (most már ne is keress, ha eddig nem tetted), hanem továbbra is keresi a kapcsolatot. Pedig a dal többi részéből kiderül, hogy nem volt könnyű gyerekkoruk így. Látok ebben egy párhuzamot azzal is, hogy ma a legtöbb ember úgy él, hogy el van választva Istentől, a mennyei apukájától, igaz, nem az ő hanyagságából, hanem a bűn miatt. De az elválasztottság, az árván maradtság élménye ugyanúgy nyomot hagy a lelkén, a szavain, a viselkedésén, mint egy valódi szülő nélküli gyermekkor. Lehet, hogy elfogadóbbak, szeretetteljesebbek tudunk lenni az emberek felé, ha a bántó viselkedésük vagy szavaik mögött meglátjuk a krónikus apahiányt, Isten hiányát. Az evangélium nagy üzenete az, hogy “Apukádnak kellesz”. Érdemes hirdetnünk ezt, mert mindig lesznek, akik nem megkeményedéssel válaszolnak erre, hanem olyan lelkülettel, mint amilyennel Berry megírta ezt a dalt az édesanyjának.