Nyári Attila

Láttatok már olyan filmet, amelynek az elején a főszereplő számára van valami nagyon félelmetes, amiről a történet előrehaladtával kiderül, hogy nem is veszélyezteti, hanem éppen éppen ellenkezőleg, a segítségére van? Úgy látom, a mai korban, a mi életünkben egy ilyen dolog az elköteleződés. A keresztény életünkben is megjelenik az elköteleződéstől való félelem, akár Isten, akár a gyülekezet felé, akár a szolgálatban való elköteleződésről van szó. Az elmúlt hetekben több helyen is lehetőségem nyílt vendégtanítóként szolgálni ebben a témában – jártam a Wesselényi Utcai Baptista Gyülekezet balatonszárszói hétvégéjén, a Péceli Baptista Gyülekezetben, és a szolnoki Golgota Gyülekezetben is. Most pedig szeretném megosztani veletek is ezt az üzenetet, amelynek az “Elköteleződés – A félreismert mumus” címet adtam. Legyen áldás számotokra is!

Hat nappal ezelőtt a Hamász terrorszervezet iszonyatos mészárlásba és katonai támadásba kezdett Izrael ellen. A pillanatnyi meglepettség után az Izraeli oldal válasza sem maradt el, olyan ellentámadásba kezdtek, amely jelenleg óriási humanitárius válsághelyzetet okozott Gázában, amelynek percről percre több áldozata van.  A sokkoló videók, képek, beszámolók bejárták a világot. Ezért ma úgy éreztem, nem írhatok másról, mint arról, hogy keresztényként, Jézus tanítványaiként vajon hogyan érdemes reagálnunk, és különösen, imádkoznunk. Izrael még mindig Isten kiválasztott népe? Úgy látom, sok keresztény véleményét erősen formálja, hogy itt nem csak egy véletlenszerű országról van szó, hanem Izraelről. A keresztények megosztottak Izraellel kapcsolatban. Sokan azt gondolják, hogy a tény, hogy Izrael Isten választott népe a Biblia szerint, mindent legitimál, amit most tesznek. Mások szerint Isten már befejezte a munkáját Izraellel, és ma a gyülekezet a lelki Izrael. Én úgy látom, különösen a Róma 9-11 fejezetek alapján, a Jelenések könyve és az Ószövetség próféciái alapján, hogy Izrael továbbra is Isten választott népe, és szerepe lesz a végidők kronológiájában. Viszont azt is látjuk, hogy Izrael jelenleg a szövetségszegés állapotában van, mint nemzet. Ezért az ország területét nem a Szentírásban foglaltak alapján birtokolja jogosan, hanem a nemzetközi jog alapján illeti meg az, ugyanúgy, mint bármely másik országot. Imádkozzunk: békéért A fenti szempontok miatt úgy látom, hogy imádkoznunk kell azért, hogy mielőbb béke legyen. Személy szerint úgy látom, hogy nem állhatunk úgy hozzá, hogy ebben a konfliktusos helyzetben Izraelnek mindent szabad, a palesztinok pedig mindent megérdemelnek. Azért kell imádkoznunk, hogy békesség legyen a Közel-Keleten, aminek a Messiás érkezéséig az a legjobb létező módja, ha minden fél tiszteletben tartja a nemzetközi jogot. A konfliktus szempontjából ezért imádkozom, nem egy országért. Ha Izraelért imádkozom, akkor a megtérésükért teszem, hogy felismerjék, ki valójában a Békesség Fejedelme. Imádkozzunk: gyógyulásért Ami a politikai szempontnál sokkal fontosabb, hogy itt mindkét oldalon emberi életek vannak. A háború mindig a politikai vezetők játszmája. Ennek a helyzetnek a magánszemélyek, átlagemberek szintjén nem lesznek nyertesei, csak vesztesei. Gyászoló családtagok, megerőszakolt nők, túszul ejtett és megkínzott emberek – ezek olyan traumát jelentenek gyerekek és felnőttek esetében egyaránt, amely életre szóló sebeket okoz majd. Imádkozzunk, hogy minél többen találkozzanak az igazi Gyógyítóval, aki a lelket, a szellemet is képes meggyógyítani. Imádkozzunk: a zsidó és palesztin gyülekezetért A harmadik Lausanne kongresszus egyik legmeghatóbb pillanata volt, amikor egy zsidó és egy palesztin keresztény együtt tartottak előadást. Magyarországról talán nehezen érzékeljük, de jelenleg Isten hatalmas munkát végez mind a zsidók között, mind a palesztinok között, sokan térnek meg. Talán a legfontosabb, amit tehetünk most, hogy imádkozunk ezekért a testvéreinkért, a zsidó és a palesztin gyülekezetért, hogy a Szentlélek erejével lehessenek Jézus tanúi ebben a helyzetben. Tartsuk a kezeiket imádságban.

A közelmúltban találtam az Instagramon egy posztot, amely a Titanic egyik utasáról, egy akkor 39 éves skót lelkipásztorról szólt. A története felkavart, és napokig foglalkoztatott. Az Úr használta arra, hogy újra bátorítson az evangelizáció fontosságával kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, veletek is megosztom, különösebb kommentár nélkül. A lelkipásztort John Harpernek hívták. Hatéves lányával utazott a hajón. Amikor a Titanic a jéghegynek ütközött, Harper a lányát egy takaróba bugyolálta, elköszönt tőle, mondván, hogy egy nap majd találkoznak, majd megbizonyosodott róla, hogy a kislány biztonságban bejutott az egyik mentőcsónakba. Az egyik túlélő tisztán emlékszik arra, hogy hallotta, amint Harper fel alá futott a fedélzeten, és ezt kiáltotta: “Nők, gyerekek, és a még meg nem tértek a mentőcsónakokba!” A fedélzeten töltött utolsó perceit azzal töltötte, hogy könyörgött az embereknek, hogy forduljanak Krisztushoz, és még a zenekart is bevonta, akik a kérésére kezdték el játszani a “Hadd menjek, Istenem, mindig feléd” c. éneket. Amikor a hajó süllyedni kezdett, Harper a jeges vízbe ugrott, és igyekezett odaúszni mindenkihez, akihez csak tudott, és kérte őket, hogy forduljanak az Úr Jézushoz. A Titanic katasztrófája után négy évvel egy Aguilla Webb nevű túlélő így tett bizonyságot: “A Titanic túlélője vagyok. Amikor azon a szörnyű éjszakán egyedül sodródtam egy roncson, az árapály közel hozta hozzám a glasgow-i John Harper urat, aki szintén egy roncsdarabba kapaszkodott. “Ember, meg vagy térve?” – tette fel a kérdést. “Nem”- mondtam. Azt válaszolta: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz.” A hullámok elragadták, de furcsa módon nem sokkal később visszasodorták, és ő újra megkérdezte: „Most már megtértél?” „Még nem” – mondtam. Ő újra ezt mondta: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”. Ezután nem sokkal később lehúzta a mélység. És én ott, egyedül az éjszakában, két mérföldnyi vízzel alattam, hitre jutottam. Én vagyok John Harper utolsó megtérője”.

A héten a szolgálatom miatt Amerikába vezetett az utam, és egy ismerősöm otthonában láttam egy feliratot, ami nagyon megragadott. A felirat mindössze három szóból állt: Make Heaven Crowded. Vagyis, legyen tömve a menny! Talán nem is meglepő, hogy egy volt misszionárius otthonában egy ilyen felirat függ, hiszen ő éveket szánt az életéből arra, hogy hirdesse az evangéliumot Japánban, ahol a lakosság mindössze 2 százaléka keresztény. Azért ragadott meg ez a felirat, mert én bizony hajlamos vagyok nagyon rákoncentrálni a földi életre, tervekre, gondokra, megvalósításra váró célokra.  De úgy látom, hogy keresztényként minél gyakrabban gondolunk a mennyre, annál inkább a helyünkre kerülünk.  Minél inkább tudatosodik bennünk, hogy ez a földi élet csak egy bevezető szakasz, az örökkévalóságban ránk váró élet lebutított verziója, annál jobb döntéseket fogunk hozni az itteni életünkkel kapcsolatban. Minél valóságosabb számunkra a menny gondolata, annál könnyebben bírkózunk meg a minket érő fájdalommal, szenvedéssel, az élet nehézségeivel. És arra is hatással lesz, hogy miként tekintünk azokra az embrekre, akikkel összesodor az élet. Úgy láthatjuk őket, mint akiknek szintén ott kellene majd lenniük a mennyben, és talán mi is hatással leszünk arra, hogy hitre jutnak-e. Ezen a héten hadd bátorítsalak, hogy gondolkozz ezen: milyen hatással van az életedre, ha az a célod, hogy minél többen legyünk a mennyben?

Ma reggel részt vettünk az iskolai tanévnyitón. A feleségemmel együtt próbáltuk kiszúrni a mieinket a sokszáz gyerek között, és amikor sikerült, integetni nekik, és csinálni egy-két jó fotót emlékbe. És bár ez nyilván az élet természetes része, mégis van a tanévnyitókban valami kegyetlen, mert innentől visszavonhatatlanul igaz, hogy a nyár véget ért, és elkezdődnek a munkásabb, több kötelességgel járó hétköznapok. Ahogy néztem a gyerekek arcát, vegyes érzelmek látszottak rajtuk. Örültek is, hogy találkoznak a társaikkal, sajnálták is, hogy véget ért a nyár, és izgultak is. Annyira szükségük lett volna rá, hogy valaki kedvet csináljon nekik az új tanévhez. Ahogy azonban jöttek a dalok, versek, beszédek, szinte tépték a gyerekek szívét azzal, hogy most bizony vége a mókának, a fagyizásoknak, a szabadságnak. És az egyetlen dolog, amivel vigasztalták őket, hogy sebaj, hamar elmegy ez az év is, és utána újra jön majd a nyár. Sajnáld, hogy véget ért a nyár, várd a következőt, addig pedig bírd ki. Ahogy ott álltam, eszembe jutott egy interjú, amit a héten hallgattam. A kérdező feltette a kérdést a beszélgetőpartnerének, hogy milyen típusú embernek tartja magát, inkább a hideg, vagy a meleg időjárást kedvelőnek. A válasz így szólt: “Én ilyen időjáráshoz öltöző típus vagyok.” Magyarul ez az illető nem arra fókuszált, amit nem tud megváltoztatni, hanem arra, amit meg tud tenni azért, hogy bármilyen időjárás is van, jól tudja érezni magát. Keresztényként mi is beleeshetünk abba a csapdába, hogy kesergünk azon, hogy véget ért egy számunkra kedvesebb időszak, vagy éppen, hogy folyamatosan várunk valamit, ami majd bekövetkezik. De ennél sokkal jobb, ha derűvel vetjük bele magunkat éppen abba, ami előttünk van, úgy, ahogy a Példabeszédek derék asszonyát jellemzi a szerző: “nevetve néz a holnap elé” (Péld 31:25). Nekünk méginkább van okunk erre a hozzáállásra, ugyanis mi hiszünk abban, hogy Isten az életünk minden időszakában munkálkodik. Persze átmegyünk mi is nehézségeken. De óriási biztonságérzetet ad, ha tudjuk, hogy az életünk minden időszaka, akármilyen kihívásokat hoz, egy újabb lehetőség, hogy megtapasztaljuk Isten jelenlétét, szeretetét, vezetését, formálását.

Szöulból, Dél-Kórea fővárosából írok most nektek, ahol egy szolgálati úton vagyok a Lausanne-i Mozgalom nevű missziós szervezettel. Itt fog megrendezésre kerülni jövő szeptemberben a következő világevangelizációs kongresszus, és ennek az előkészületei zajlanak gőzerővel. Azért szeretem ezeket az utakat, mert úgy érzem, ilyenkor Isten mindig egy kicsit “helyre rak”. Hiszen kiszakadok a megszokott környezetemből, és szembesülök azzal, hogy nem csak, hogy senki nem beszéli az anyanyelvemet, de még az országom nevét is kétszer kell elmondanom egy bemutatkozás során, és talán sokszor akkor is csak udvariasságból bólogatnak, valójában talán fogalmuk sincs róla, hogy merre található Magyarország.  Akármerre nézek, felhőkarcolók, építkezések, hihetetlenül fejlett környezet, és csak Szöulban és a vonzáskörzetében 20 millió ember él, Magyarország lakosságának kétszerese. Amikor a legutóbbi utamon hazafelé tartottam, és a metrón utaztam a reptér felé, egyetlen egy nem ázsai arcot sem láttam. Ilyenkor nagyon kicsinek tudom érezni magamat, és ez kényelmetlen, de mégis jót tesz a lelkemnek. (Csináltam is gyorsan egy képet az ablakból.) Az előbb hallgattam vissza a bibliaórát, ami most vasárnap hangzott el a kistarcsai Golgotában. Nemeshegyi Sámuel az 1 Korinthus 6 alapján arról beszélt, hogy milyen különbség volt aközött, ahogy az emberek látták Pál apostolt, és ahogy Isten látta őt. Több ilyen ellentétpárt is leír az a fejezet, de ezek közül az egyik megütötte a fülem: “mint ismeretlenek és jól ismertek.” Pál akkoriban nem számított ismert személynek, de tudta, hogy a láthatatlan világban ismert, Isten ismeri őt. Amikor emberként találkozunk azzal az érzéssel, hogy milyen kicsik, milyen kevesek vagyunk, akkor rögtön ott van mellette a kísértés, hogy valahogy tűnjünk ki, valahogy bizonyítsuk az értékünket. Vagy éppen ellenkezőleg, annyira belesüppedünk a kicsiségünk tudatába, hogy úgy érezzük, nem is számít az életünk.  De az egyensúlyt ezt hozza: ismeretlenek vagyunk, és Isten által mégis jól ismertek. Itt ülök egy szálloda 14. emeletén, egy 20 milliós városban, ahol alig néhány ismerősöm van. De amikor imádkozni kezdek, Istennek ugyanazt a jelenlétét érzem, mint otthon. Ő ismer. És emiatt van teljesen rendben, ha senki más nem.

Sajnos tavaly nem sikerült olyan rendszerességgel emailt küldenem nektek, mint terveztem. De itt az új év, új esély, így jelentkezem az első levelemmel. Gondolkoztam, hogy így az új év elején milyen üzenettel bátoríthatnálak titeket az Istennel való barátságotokban. És arra jutottam, hogy megosztok veletek egy gondolatot, amit két esemény váltott ki bennem az elmúlt hetekben. Akik közelebbről ismertek, tudjátok, hogy nagyon szeretem a jó kávét. Így aztán nagyon örültem, amikor néhány éve felfedeztem, hogy az akkor újonnan megnyitott Anda Cukrászdában mennyire minőségi és finom kávét készítenek. Erről a lelkesedésemről a családom is tud, ezért most karácsonykor az egyik ajándékom is ehhez kapcsolódott. A kislányom, Adél szenteste egy személyes üzenetet tartalmazó borítékot adott át nekem, amiben ez állt: “Kedves Apu! Szeretettel meghívlak az Anda cukrászdába egy kávéra, sütire vagy egy fagyira! Boldog karácsonyt! Szeretettel: Adél” A héten pedig, mikor elmentem az Andába és kikértem a szokásos cappuccinómat, már éppen fizettem volna, amikor megkérdezték, hogy nincs-e nálam a hűségkártyám. Ezen minden kávézásnál lyukaszanak egyet, és a hetedik kávé ingyen van. Megnéztem, nálam volt, és éppen betelt! Így egy ajándék kávéval, és egy jóleső érzéssel sétáltam ki. Milyen jól indul ez az év! Hazaérve elgondolkoztam ezen. A két történet két ajándék kávéról szól. De mégis van köztük különbség. Adél ajándéka teljesen ajándék, ő fogja kifizetni, amikor egy nyári napon elsétálunk majd, és kiülünk a teraszra. A kuponos hetedik kávé is ajándék, és jófejség a cukrászda részéről, viszont ezért valamennyire meg kellett dolgoznom, hiszen kellett előtte hatszor vásárolnom, hogy a hetedik ingyen legyen. És hogy jön ez az Istennel való járásunkhoz? Kísértés lehet, hogy úgy tekintsünk Isten kegyelmére, az örök életre, mint a hűségkártyás kávéra. Amikor betelik a kártyám, úgy indulok el a cukrászdába, hogy úgy gondolom, nekem az jár, hiszen már eleget vásároltam korábban. Az is nagy ajándék lenne Istentől, ha megengedné, hogy megdolgozzunk az üdvösségünkért. De ti is érzitek, hogy valóság ennél még szebb. Isten kegyelme olyan, mint Adél kávéja. A megváltásunkat, az örök életünket teljes egészében Jézus fizette, teljes egészében neki köszönhetjük. Azzal szerzünk örömet neki, ha megköszönjük, és látja rajtunk, hogy már előre várjuk, hogy ott legyünk vele a mennyben, és addig is minden nap örömmel tölt el ez a gondolat.

A családdal minden évben elhatározzuk, hogy idén már nem fogjuk nézni az X-Faktort, aztán mégis azon kapjuk magunkat, hogy de. Igaz, hogy csak az adás utáni napon, az online elérhető, reklámok nélküli változatot, de csak megnézzük. A legtöbb jelentkezőre általában már néhány óra múlva sem emlékszem, viszont mindig vannak versenyzők, akiknek a története valami miatt napok múltán is elgondolkodtat. Idén ilyen volt Beri Zsolt, vagy művésznevén Berry. A 18 éves srácról megtudtuk, hogy gyermekotthonban nevelkedett, miután édesanyja 3 éves korában elhagyta. Egy saját dallal érkezett a válogatóra, amelyet az édesanyjának írt, és azt remélte, hogy a műsor után az anyukája végre felkeresi őket. “A pokolban születtem anya, de nézd meg itt vagyok most, felnőttem” – kezdődik az első verse. “Lehet, hogy nem voltál velem, ha kellett, de tudom, hogy érezted: tiéd a szívem, a lelkem, de tudom, hogy neked ez nem kellett. Miattad merültem, egyre csak mélyebbre.” Aztán később így folytatódik: “Anya mondd meg kérlek, végre, mikor lesz ennek majd vége? Talán elmúlik minden szépen, megbocsátok neked, csak legyél itt kérlek.” Önmagában Berry és a testvére története is megindító. De ami igazán megható, és őszintén szólva kicsit meglepő is volt számomra, az az, hogy annak ellenére, hogy most már felnőtt, sőt, saját elmondása alapján a tesójával együtt sínre került az életük, nem egy végleges elutasítás van benne az anyukája felé (most már ne is keress, ha eddig nem tetted), hanem továbbra is keresi a kapcsolatot. Pedig a dal többi részéből kiderül, hogy nem volt könnyű gyerekkoruk így. Látok ebben egy párhuzamot azzal is, hogy ma a legtöbb ember úgy él, hogy el van választva Istentől, a mennyei apukájától, igaz, nem az ő hanyagságából, hanem a bűn miatt. De az elválasztottság, az árván maradtság élménye ugyanúgy nyomot hagy a lelkén, a szavain, a viselkedésén, mint egy valódi szülő nélküli gyermekkor. Lehet, hogy elfogadóbbak, szeretetteljesebbek tudunk lenni az emberek felé, ha a bántó viselkedésük vagy szavaik mögött meglátjuk a krónikus apahiányt, Isten hiányát. Az evangélium nagy üzenete az, hogy “Apukádnak kellesz”. Érdemes hirdetnünk ezt, mert mindig lesznek, akik nem megkeményedéssel válaszolnak erre, hanem olyan lelkülettel, mint amilyennel Berry megírta ezt a dalt az édesanyjának.