Szöulból, Dél-Kórea fővárosából írok most nektek, ahol egy szolgálati úton vagyok a Lausanne-i Mozgalom nevű missziós szervezettel. Itt fog megrendezésre kerülni jövő szeptemberben a következő világevangelizációs kongresszus, és ennek az előkészületei zajlanak gőzerővel.
Azért szeretem ezeket az utakat, mert úgy érzem, ilyenkor Isten mindig egy kicsit “helyre rak”. Hiszen kiszakadok a megszokott környezetemből, és szembesülök azzal, hogy nem csak, hogy senki nem beszéli az anyanyelvemet, de még az országom nevét is kétszer kell elmondanom egy bemutatkozás során, és talán sokszor akkor is csak udvariasságból bólogatnak, valójában talán fogalmuk sincs róla, hogy merre található Magyarország.
Akármerre nézek, felhőkarcolók, építkezések, hihetetlenül fejlett környezet, és csak Szöulban és a vonzáskörzetében 20 millió ember él, Magyarország lakosságának kétszerese. Amikor a legutóbbi utamon hazafelé tartottam, és a metrón utaztam a reptér felé, egyetlen egy nem ázsai arcot sem láttam. Ilyenkor nagyon kicsinek tudom érezni magamat, és ez kényelmetlen, de mégis jót tesz a lelkemnek. (Csináltam is gyorsan egy képet az ablakból.)
Az előbb hallgattam vissza a bibliaórát, ami most vasárnap hangzott el a kistarcsai Golgotában. Nemeshegyi Sámuel az 1 Korinthus 6 alapján arról beszélt, hogy milyen különbség volt aközött, ahogy az emberek látták Pál apostolt, és ahogy Isten látta őt. Több ilyen ellentétpárt is leír az a fejezet, de ezek közül az egyik megütötte a fülem: “mint ismeretlenek és jól ismertek.” Pál akkoriban nem számított ismert személynek, de tudta, hogy a láthatatlan világban ismert, Isten ismeri őt.
Amikor emberként találkozunk azzal az érzéssel, hogy milyen kicsik, milyen kevesek vagyunk, akkor rögtön ott van mellette a kísértés, hogy valahogy tűnjünk ki, valahogy bizonyítsuk az értékünket. Vagy éppen ellenkezőleg, annyira belesüppedünk a kicsiségünk tudatába, hogy úgy érezzük, nem is számít az életünk.
De az egyensúlyt ezt hozza: ismeretlenek vagyunk, és Isten által mégis jól ismertek. Itt ülök egy szálloda 14. emeletén, egy 20 milliós városban, ahol alig néhány ismerősöm van. De amikor imádkozni kezdek, Istennek ugyanazt a jelenlétét érzem, mint otthon. Ő ismer. És emiatt van teljesen rendben, ha senki más nem.